Az ügyészség története

Hazánkban az ügyészi tevékenység gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza.

Királyi szervként működött a középkor óta a jogügyigazgató, akihez 1774-től hivatali szervezet is társult. A tisztség elnevezése “a királyi ügyek igazgatója és a Szent Korona ügyésze” feladatai kettősségét fejezte ki: hatáskörébe tartozott a korona, a király képviselete, amely során őrködött ezek jogai felett magán- és közjogi érdekek esetén: feladatkörében felperesként vagy vádlóként szerepelt. A vádfunkciót a király személyét és az államrendet veszélyeztető bűncselekmények, pl. felségsértés, a kincstár érdekei elleni támadás, pl. pénzhamisítás esetén gyakorolta a jogügyigazgató. Ő járt el a kincstár képviseletében az olyan peres ügyekben is, amelyekben az anyagilag érdekelve volt, pl. a királyi monopóliumok védelmében.

A törvényhatóságokban (vármegyék, kiváltságos kerületek, városok) választott tiszti ügyészek a 17-18. századtól működtek. Teendőik közé tartozott a municipium jogi képviselete, az önmagukról gondoskodni nem tudok (pl. árvák, gyámoltak) jogainak megóvása, a büntetőjog terén a vád alá helyezés előkészítése, a vádképviselet, a büntetések végrehajtásának ellenőrzése. A tiszti ügyész vádlói feladatai azonban csak egyes ügyekben jelentek meg, más ügyekben a védelmet látta el, illetve magánszemélyek részére ügyvédi megbízásokat is teljesített. A tiszti ügyészek egymással és a jogügyigazgatóval szervezeti kapcsolatban nem voltak.

A magán-jogszolgáltatásban, az úriszékeken a földesúr ügyvédeként működő uradalmi ügyész járt el.

Deák Ferenc igazságügy-miniszter 1848-ban elválasztotta a jogügyigazgató büntetőjogi és pénzügyi igazgatási, képviseleti feladatait, országos közvádlókat nevezett ki, és ezek feladatainak elősegítését előírta a törvényhatóságok tiszti ügyészeinek. A közvádló feladata az állami büntető igény érvényesítése volt. Az Országos Honvédelmi Bizottmány 1849 februárjában létrehozta a rögtönítélő bíróságokat, amelyek mellett a kormány által kinevezett és annak alárendelt közvádlók jártak el: ők az eljárás során közreműködtek a tényállás megállapításában, majd a bizonyítás befejeztével nyilatkoztak a vádról. 1849 májusában az Igazságügyi Minisztériumon belül felállították az “álladalmi ügyészi osztályt” az állam érdekeit sértő bűncselekmények miatti eljárásokra.

A szabadságharc leverése után a közjogilag az Ausztriai Birodalomba tagolt országban megkezdődött a jogrendszer modernizációja. Az új intézmények közé tartozott az államügyészség is, amely a francia minta alapján a 19. század közepére egész Európában elterjedt. Ez azzal függött össze, hogy az európai jogi gondolkodásban kialakult az a felfogás, miszerint a bűncselekmények a társadalom egészét, így a közérdeket képviselő államot sértik, ezért annak joga van fellépni az elkövetőkkel szemben a megsértett jogrend nevében, a törvények érvényesítéséért. A napóleoni jogalkotás az államügyészséget a “törvények őreként”, a kormányhatalom eszközeként formázta meg, sok jogkörrel felruházva a büntető és polgári jogszolgáltatásban, a bíróságok és más szervek, személyek felügyeletében. Az államügyészséget e felfogásnak megfelelően hozták létre a Habsburg Birodalomban is 1849-ben, mint az igazságügy-miniszternek alárendelt szervezetet. Az államügyészek közreműködtek a büntető, polgári és fegyelmi eljárásokban. A szervezet a hagyományos magyar alkotmányosság részleges helyreállítását hozó 1860-as Októberi Diploma után megszüntetésre került hazánkban. Ezután néhány évig a korábbi magyar megoldások működtek.

*

Az 1867-es kiegyezés után kezdődött meg a polgári államszervezet kiépítése. A modern állam jogrendszere és igazságszolgáltatása megteremtése szempontjából alapvető jelentőségű volt a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869: IV. tc., amely államosította a bíráskodást, s elválasztotta az igazságszolgáltatást és a közigazgatást.

Az igazságszolgáltatást rendező törvények sorában született meg az 1871: XXXIII. tc. a királyi ügyészségről (Kütv.). Ennek indokolása leszögezte, hogy “oly közegnek felállítása, mely a közvádat képviselje, múlhatatlanul szükséges”. Elengedhetetlen, hogy “a bíró, közvádló és védő külön természetű teendői elválasztassanak és egymástól független közegekre bízassanak”. A közvádló pedig “csak az állam közege lehet, mivel a büntető törvények áthágói magát a jogrendet és így az összes társadalmat is sértik”. Az ügyészség fő teendőjeként került meghatározásra, hogy “a jogrendnek a büntető törvényekben meghatározott megsértése eseteiben a törvény alkalmazása iránti eljárást megindítsa”.

A királyi ügyészség a kor európai megoldásának megfelelően az igazságügy-miniszternek alárendelten került megszervezésre. A javaslat országgyűlési vitája során érvek és ellenérvek csatáztak e kérdésben, de végül szoros szavazati aránnyal a kormányzat által javasolt megoldás emelkedett törvényerőre.

A személyzeti és tárgyi feltételek biztosítása után 1872. január 1-jén hatályba léptek az igazságügyi szervezeti törvények. E napon az új állami bíróságok és ügyészségek ünnepélyes keretek között megkezdték működésüket. Az ünnepségek fénypontja az eskü letétele volt. Ennek szövege rendszereken keresztül lényegileg változatlan maradt, de a kezdő sorokban a politikai, alkotmányjogi helyzetnek megfelelően a királyra, köztársaságra, kormányzóra, nemzetvezetőre, népköztársaságra kellett esküdni. Az ügyész hivatását illetően pedig megfogadta, hogy “a törvényeket és rendeleteket megtartom, a hivatali titkot senkinek fel nem fedezem. Elöljáróim iránt engedelmességgel viseltetem, a hivatalos meghagyásokat lelkiismeretesen teljesítem, tisztemben pontosan, híven és serényen eljárok, a reám bízott ügyekben félretevén mindennemű melléktekintetet, gyűlöletet, félelmet vagy kedvezést, egyedül a törvényes igazságot tartandom szemeim előtt”.

kozmasandorAz ügyészség működésének kialakításában elévülhetetlen érdemei vannak az első főügyésznek, Kozma Sándornak, aki negyedszázados munkásságával megbecsülést és rangot szerzett a szervezetnek.

A királyi ügyészség kétszintű szervezet volt: eredetileg 2, 1890-től 5, 1900-tól pedig 11 főügyészségi kerület létezett az ítélőtáblák mellett. Ezt a szervezeti beosztást az I. világháború utáni átrendezés változtatta meg: a trianoni területen 5, majd a terület-visszacsatolások eredményeként 9 főügyészségi kerület működött. A szervezet alapegységeit a törvényszékek melletti ügyészségek alkották, amelyek száma pénzügyi okokból vagy az ország területének változásai miatt váltakozott. Az ügyészségi alkalmazottak a főügyésznek voltak alárendelve. A főügyész működése során általános és egyedi utasításokat bocsátott ki. A főügyészek felett az igazságügy-miniszter rendelkezett, s a minisztérium végezte a szervezet külső irányítását.

Az ügyészek jogállását, szolgálati viszonyát a Kütv. határozta meg, amely néhány önálló előírás mellett kiterjesztette rájuk a bírákra vonatkozó rendelkezéseket. A két pálya között szokványos volt az átjárás.

A királyi ügyészségnek a törvény a bűnvádi és fegyelmi ügyekben adott hatásköröket, továbbá felruházta a bírósági börtönök feletti felügyelet ellátásával. Eljárási szabályok hiányában hosszú időn keresztül az Kütv. rendelkezései, az igazságügy-miniszter vagy a főügyész által kiadott utasítások, állásfoglalások és a bírósági gyakorlat alakította a hatáskört. Az ország erdélyi részén az 1853-as osztrák büntető perrendtartás maradt hatályban.

A dualizmus időszakában folyamatosan bővült a királyi ügyészség jogköre: részese lett az ügyvédek, közjegyzők, a községi és törvényhatósági tisztviselők elleni fegyelmi eljárásoknak, részt vett az erdei kihágásokra illetékes másodfokú hatóság eljárásában, felügyeleti jogot kapott a közjegyzői tevékenység zálogául szolgáló biztosíték felett, a csődeljárásban megtekinthette az iratokat, valamint tagja lett a törvényhatóságok közigazgatási bizottságainak. A házassági jogról szóló 1894: XXXI. tc., majd a polgári perrendtartás rendezőt 1911: I. tc. alapján némely polgári peres eljárásban is közreműködhetett.

A korszak nagy jogalkotási műve, az 1896-os Bűnvádi perrendtartás (Bp.) alapvetően befolyásolta az ügyészség szervezetét és feladatait. Ennek megalkotásában közreműködtek az ügyészi szervezet kiváló, jogtudósként is kimagaslót alkotó tagjai. A kódex a vádrendszer elvén épült, így ez szükségessé tette a négyszintű bírósági szervezet valamennyi fokán az ügyészi közreműködést. Ennek eredményeként a járásbíróságok mellett feltűntek az ügyészségi megbízottak, akiket díjazás ellenében általában az ügyvédek közül jelölt meghatározott időre ki az igazságügy-miniszter a közvádlói feladatok ellátására.

A Bp. 1900. január 1-jei hatályba lépésével kezdetét vette a királyi ügyészség klasszikus korszaka: az ország egész területén egységes szabályok alapján, egy teljesen kiépített vádhatóság működött. A kódex szerint az ügyész rendelte el és irányította a nyomozást: a rendőri hatóságokat utasította, a végrehajtást ellenőrizte, ő szüntette meg vagy fejezte be a nyomozást. Vádat emelt, de annak képviseletét meg is tagadhatta, a vádat megváltoztathatta, elejthette. A jelenléte nélkül nem lehetett tárgyalást tartani, a bíróság döntései ellen pedig jogorvoslattal élhetett.

Ekkor kezdte meg működését a Kúria mellett a koronaügyész is, aki sajátos helyzetben volt: ő a legmagasabb rangú ügyész, de mégsem tagja a szervezetnek. A bíróságtól független, felügyeleti hatósága az igazságügy-miniszter, de a koronaügyésznek felügyeleti, utasítási joga nem volt az ügyészségekkel kapcsolatban. A koronaügyész legfontosabb hatásköre szerint a jogegység érdekében bármely büntető vagy polgári bíróság jogerős döntése ellen perorvoslattal élhetett a Kúriánál, amelynek teljes ülésén, illetve jogegységi tanácsának ülésén őt meg kellett hallgatni. Később az 1926: XXII. tc. emelte a koronaügyész jogállását, mivel az Országgyűlés Felsőházának tagjává tette. A koronaügyészi tisztet több alkalommal a magyar büntető jogtudomány kimagasló alakjai – Vargha Ferenc, Finkey Ferenc – töltötték be.

Az I. világháború alatt bővült az ügyészség hatásköre: a kormány utasításai szerint ellátta a sajtócenzúra feladatait, továbbá önállóan is nyomozhatott a gyorsított bűnvádi szabályok alapján.

Az 1918 őszén kikiáltott Népköztársaság tartalmi változásokat nem hozott az igazságügyi szervezetben, de megváltoztak a formák: a törvényszékek mellett államügyészségek, az ítélőtábláknál főállamügyészségek, a Kúriánál pedig Legfőbb Államügyészség működött.

1919 tavaszán a Tanácsköztársaság létrejötte néhány személyi változás kivételével nem érintette az államügyészi szerveket, amelyek a szünetelő tárgyalások kivételével ellátták korábbi teendőiket. A büntetőeljárás terén azonban hatáskörüket meg kellett osztaniuk a forradalmi törvényszékek vádbiztosaival. A büntető intézetek fenntartása és vezetése viszont továbbra is rájuk hárult.

A jogfolytonosság helyreállításával 1920-tól ismét királyi ügyészség néven működött a szervezet, de igazolási, fegyelmi és büntetőeljárásokra is sor került az igazságügyi apparátusokban a forradalmi időszakban tanúsított magatartások miatt.

A zavaros időkben megnövekedett bűnözés és a gyorsabb eljárás követelményének eredményeként egyszerűsödtek az eljárási szabályok, s az addigi legalitási elvet megtörve megjelent a magyar jogrendben az opportunitás néhány eleme is. Az 1921: XXIX. tc. alapján a főügyész hozzájárulásával az ügyész megszüntethette a nyomozást a csekély jelentőségű, a közérdeket számbavehetően nem sértő cselekmények miatt, ha a terhelt egyéniségéből, életviszonyaiból, a sérelem jóvátételére irányuló törekvéséből alaposan feltehető volt, hogy nem fog újabb bűncselekményt elkövetni. E törvény nyomozási tevékenységre is feljogosította az ügyészséget, melynek ellenőrzése a bíróság vádtanácsának feladata lett. A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930: XXXIV. tc. szerint halmazat esetén az ügyészség mellőzhette a vádemelést az olyan bűncselekményért, amely a büntetés súlyát nem befolyásolta, sőt mellőzni kellett azon cselekmény miatt, amelynek felderítése jelentősen késleltette volna az eljárást.

Az újabb nagy háború előszele megjelent a harmincas évek végének jogalkotásában. Az ekkor alkotott jogszabályok befolyásolták az igazságügyi szervezetet is, így az 1939: IV. tc. alapján megtörtént a bíróságok, ügyészségek faji alapú megtisztítása. A II. világháború egymás után szülte a korlátozó szabályokat, amelyek betartását a büntetőjog útján kívánta biztosítani a hatalom. Ezen időszak ügyészségi iratai között árdrágítás, közellátás veszélyeztetése, honvédelmi kötelezettség elleni, tiltott sajtótermék tartása, rémhírterjesztés, fajgyalázás miatti eljárásokkal találkozhatunk. Ezekben az években egy külön ügyészi szerv is működött a közélet tisztasága elleni bűncselekményekkel szembeni fellépés érdekében. Az 1944/45. év meghozta a királyi ügyészség végét: összeomlott az a hatalom, melynek szerveként működött. De az ügyészek általában a helyükön maradtak, vagy a menekülés, kitelepítés után visszatértek, és az újonnan alakult kormány hatóságaként, mint államügyészség folytatták munkájukat.

*

Az un. koalíciós időszakban mind szervezeti, mind eljárási szempontból helyreállt a korábbi magyar igazságügyi szervezet, így a továbbra is az Igazságügyi Minisztérium irányítása alatt álló államügyészség. Azonban a népbíráskodásról szóló 81/1945. ME rendelet egy párhuzamos szervezetet is felállított, a népügyészségeket, amelyek feladata a háborús és népellenes bűncselekmények miatti eljárás volt. E szervezet ugyancsak az igazságügy-miniszter felügyelete alatt működött, és itt is gyakran az államügyészek látták el a vádlói teendőket 1950-ig, a népbíráskodás megszüntetéséig.

1945-öt követően az állami szervek vezetése túlnyomórészt az MKP, majd a kizárólagos hatalmat gyakorló MDP kezére került, így kezdetben a személyeken, majd a szervezetek átalakításán keresztül megtörtént az államszervezet és a jogrendszer szovjet minta alapján való újraalakítása. Ennek során lépések történtek az igazságügyi apparátus tagjainak kicserélésére is, ezt szolgálta az igazolási, majd az un. B listázási eljárás. A régi igazságszolgáltatási szervezet tagjaival szemben az ítélőbírák és államügyészségi tagok végelbánás alá vonásáról szóló 1948: XXII. tc. is megtette az elbocsátásuk érdekében szükséges rendelkezéseket.

Az 1949: XX. törvénnyel kihirdetett Alkotmánnyal történt meg formálisan az új államszervezet létrehozása. Ez az ügyészséget illetően gyökeres változást írt elő azzal, hogy kimondta: a törvényesség megtartása felett az Országgyűlés által választott és annak felelős legfőbb ügyész őrködik, aki vezeti és irányítja az ügyészség szervezetét. Ezt követően több rendelkezés gyökeresen átalakította az igazságügyi szervezetet. A 72000/1949. IM rendelettel megtörtént az államügyészségek elnökeinek alárendelt járásbírósági közvádlók rendszeresítése az addigi ügyészségi megbízottak helyett. 1950-ben az új megyebeosztás következtében több törvényszék és államügyészség megszűnt. Az 1950: IV. tv. megszüntette az ítélőtáblákat korábban felváltó felsőbíróságokat, s a főállamügyészségeket. E szabály kiépítette az új ügyészségi hierarchiát, amikor a járásbírósági közvádló intézkedései ellen a megyénként szervezett államügyészséghez, míg annak döntései ellen a Legfőbb Államügyészséghez utalta a panaszok elbírálását. Módosultak a büntetőeljárási szabályok is, amelyek kihatottak az államügyészség hatáskörére: az 1950. évi 12. tvr. a vizsgálóbíró intézményét megszüntetve feladatait az államügyészre ruházta.

A párthatározatoknak megfelelve az Igazságügyi Minisztérium Büntetőjogi és Államügyészségi Főosztálya ezekben az években sorozatban bocsátotta ki az utasításokat, iránymutatásokat, tájékoztatásokat az aktuális jogpolitikai feladatokról, a kívánatos eljárásokról, büntetésekről pl. a disszidálási, feketevágásos, magzatelhajtásos ügyekben. Ezekben az években a mindenkiben ellenséget látó, “fokozódó osztályharcot” vívó politikai hatalom kriminalizálta a társadalmat jogalkotásával, és ezt érvényesítő jogalkalmazásával: emberek tömegei kerültek eljárások hatálya alá, szenvedtek különböző szankciókat. Az állambiztonsági, belügyi szervek az egyes ügyek kapcsán előre meghatározták az eljárások menetét, benne az államügyészek, bírák feladatait, akik maguk is több alkalommal váltak eljárások áldozatává. 1953-ban sor került az Alkotmánynak megfelelő ügyészi szervezet létrehozására: az Országgyűlés július 4-én megválasztotta a legfőbb ügyészt, majd sor került a Legfőbb Ügyészség felállítására. A szervezetről szóló 1953. évi 13. tvr. kialakította az új hierarchikus szerkezetet, mely alapján az országos főhatóság alatt a megyei, míg helyi szinten a városi, járási, fővárosi kerületi ügyészségek alakultak. Az addig különálló katonai ügyészek a szervezetbe kerültek integrálásra, mint az egyes katonai egységek ügyészségei, a legfőbb ügyész egyik helyetteseként működő katonai főügyész irányítása alatt. Néhány évig a közlekedéssel kapcsolatos feladatok ellátására külön szervezeti egységként közlekedési ügyészségek is működtek. A tvr. az ügyészség kötelességévé tette a büntetőeljárás és a büntetés végrehajtása törvényességének felügyeletét. Új feladatkört jelentett a minisztériumok, a helyi államhatalmi, államigazgatási szervek által kiadott rendelkezések, határozatok, utasítások, intézkedések törvényességének felügyelete. Az akkori új polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. módosításával az ügyész jogot kapott arra is, hogy – a csak személyesen érvényesíthető jog kivételével – bármely polgári pert megindítson, illetve bármely eljárásban, annak bármely szakaszában s bármely fél érdekében fellépjen. Az 1956-os forradalom idején az ügyészségeken is megalakultak a forradalmi bizottságok, amelyek tevékeny résztvevőinek sorsa a leveretés után a meghurcoltatás lett. (A későbbiekben az ügyészi szervezetben lezajlott törvénytelenségek áldozatai emlékének megörökítéséről szóló 10/2006. (ÜK. 4.) LÜ utasítással a legfőbb ügyész megkövette mindazokat az ügyészségi alkalmazottakat, akiket törvénytelenül büntetőeljárás alá vontak, illetőleg akiknek az ügyészségi szolgálati viszonyát megszüntették vagy akiket hivatásuk tisztességes gyakorlása miatt joghátrány ért.) Az 1989-ig terjedő korszakot a pártállam elnevezés fémjelzi, amelyben az egyetlen kizárólagos hatalmi központ által meghatározott keretek között tevékenykedhetett az állam és társadalom minden szervezete. Ezen keretek között az ügyészség a mindenkori politikai akarat alapján létrehozott jogszabályok alapján tevékenykedett, de működését döntően a szakmaiság jellemezte. Ebben a korszakban a törvényerejű rendeletekkel történő szabályozás után az ügyészi feladatoknak és a szervezetnek az újraszabályozására törvényi szinten az 1972. évi V. törvénnyel került sor. A szervezet életét alapvetően meghatározta az a változás, amely az addigi korszakot lezárva, a kialakult alkotmányos, szervezeti és eljárási szabályozás megtartásával 1989. október 23-án létrehozta a Magyar Köztársaság ügyészségét.

*

A rendszerváltás után többször felmerült az ügyészség alkotmányos helyzete megváltoztatásának igénye. Az elképzelések azt javasolták, hogy az ügyészséget helyezzék az igazságügy-miniszter felügyelete alá, de kizárva azt, hogy a miniszter utasítást adhasson nyomozás megszüntetésére vagy a vádemeléstől való eltekintésre. E tervezetek elfogadására nem került sor, szemben az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló javaslattal, amely 1994. évi LXXX. törvényként nyert kihirdetést.

A büntető igazságszolgáltatás hatékony működéséhez szükséges feltételek megteremtését segítette, hogy az ügyészségi törvényt és az ügyészségi szolgálati törvényt módosító 2001. évi XXXI. tv. felhatalmazta az ügyészséget is a titkos információgyűjtésre, továbbá újraszabályozta az ügyész büntetés-végrehajtási felügyeleti jogkörét.

Az ezredfordulót követően alakult ki az igazságszolgáltatás jelenlegi szervezete: az ítélőtáblák és a fellebbviteli ügyészi szervek székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló 2002. évi XXII. törvény alapján létrejöttek e szervezeti egységek. A budapesti, pécsi és szegedi fellebbviteli főügyészségek az ítélőtáblákkal – a Katonai Fellebbviteli Ügyészség pedig a Fővárosi Ítélőtáblával – egyidejűleg, 2003. július 1-jén kezdte meg működését. (A bírósági és az ügyészségi szervezet harmadik szintje 2005. január 1-jén a debreceni és a győri ítélőtáblával és fellebbviteli főügyészséggel vált teljessé.)

Az ügyészség alapvető teendője, a büntetőeljárás területén az erről szóló 1998. évi XIX. törvény az ügyészt, mint a közvádlót jogosította fel a nyomozások irányítására. E törvény 2003. július 1-jei hatályba lépésétől a saját nyomozás az ügyészi tevékenység olyan szakterületévé vált, amely a vádelőkészítés elemeként nyomatékos szerepet kapott. A 2006. évi VII. tv. lehetővé tette az addigi főügyészségi nyomozó hivatalok nyomozó ügyészségekké való átalakítását, továbbá az ügyészi közigazgatási jogi tevékenység külön ügyészségbe telepítését: ez kimondta, hogy az ügyészségi nyomozás, továbbá indokolt esetben más ügyészségi feladatok ellátására önálló helyi ügyészség vagy önálló főügyészség létesíthető. Ennek megfelelően 2006-ban az Országgyűlés létrehozta a Központi Nyomozó Főügyészséget, továbbá legfőbb ügyészi utasítás alapján létrejöttek megyei (fővárosi) illetékességgel eljáró nyomozó ügyészségek.

Az ügyészi szervezet szempontjából kiemelkedő volt az Alkotmánybíróság 3/2004. (II. 17.) határozata, amely tisztázta azokat a kérdéseket, amelyek az ügyészség alkotmányos helyzetével, a legfőbb ügyész szerepével összefüggésben merültek fel. Az Alkotmánybíróság az ügyészséget, mint állami szervezetet a szélesebb értelemben vett igazságszolgáltatás rendszerében helyezte el, leszögezve, hogy a legfőbb ügyész a neki alárendelt szervezetnek szakmai és nem politikai vezetője. Így az Országgyűlés felé fennálló felelőssége csak a beszámolási, magyarázat- és válaszadási, valamint megjelenési kötelezettséget, illetve az Alkotmányban meghatározott feladatai ellátásának kötelezettségét foglalja magában. A határozat szerint a legfőbb ügyész feladatai ellátása során hozott egyedi döntéséért nem tartozik politikai felelősséggel az Országgyűlésnek, így a hozzá intézett interpellációra adott válaszának el nem fogadása nem érinti közjogi helyzetét, és ezért nem vonható felelősségre. A határozat azt is leszögezte, hogy a legfőbb ügyész és az ügyészség nincs alárendelve az Országgyűlésnek. A legfőbb ügyész így sem közvetlenül, sem közvetve nem utasítható valamely meghatározott tartalmú egyedi döntés meghozatalára vagy megváltoztatására. A legfőbb ügyész alkotmányjogi értelemben vett politikai felelősséggel nem tartozik a Parlamentnek. Ebből következően az Országgyűlés a szakmai vagy politikai bizalom megrendülése esetén a legfőbb ügyészt nem mozdíthatja el pozíciójából. Az Országgyűlés az ügyészség tevékenységét az éves legfőbb ügyészi beszámoló, illetve a legfőbb ügyésznek a korlátozott válaszadási kötelezettségén keresztül ellenőrzi.

2004. május 1-jével Magyarországnak az Európai Unióhoz történt csatlakozásával a magyar ügyészség – nemzeti jellege mellett – egyben uniós ügyészséggé vált. A csatlakozás lehetővé tette Magyarországnak az Eurojustban való részvételét is, ezáltal a magyar ügyészség teljes joggal beilleszkedett az EU bűnüldözési rendszerébe. A tagállami működés során az ügyészi szervezetre háruló feladatok közül az egyik legjelentősebb Az Európai Unióról szóló – az Amszerdami, illetve a Nizzai Szerződéssel módosított – Szerződés 29. cikke szerint a tagállami igazságügyi hatóságok együttműködésének szorosabbá tétele. E tevékenységi kör keretében
– 2004. május 1-jétől megkezdte működését Hágában az Eurojust magyar nemzeti tagja;
– működik az Európai Igazságügyi Hálózat magyar ügyészségi kontaktpontja, illetve a terrorista ügyekben kijelölt nemzeti levelező;
– az ügyészség ellátja az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény II. fejezetéből rá háruló feladatokat.

*

Az ügyészség jogállása és működése szempontjából alapvető fontosságú Magyarország 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvénye. Ennek a szervezettel kapcsolatos 29. cikke kimondja, hogy legfőbb ügyész és az ügyészség az igazságszolgáltatás közreműködőjeként az állam büntetőigényét érvényesíti. Az ügyészség üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését. A legfőbb ügyészt az ügyészek közül a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja kilenc évre, melyhez a képviselők kétharmadának szavazata szükséges.

Az Alaptörvény alapján az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. tv. (Ütv.), továbbá a legfőbb ügyész, az ügyészek és más ügyészségi alkalmazottak jogállásáról és az ügyészi életpályáról szóló 2011. évi CLXIV. tv. (Üjt.) megalkották a szervezetre és a szolgálatra vonatkozó új szabályokat.

Az Ütv. szabályozása alapján a legfőbb ügyész és az ügyészség feladatának ellátása során csak az Alaptörvényre, a törvényekre és más jogszabályokra kell, hogy tekintettel legyen. Más szervnek vagy közjogi méltóságnak nincs alárendelve, az ügyészeknek utasítást csak a felettes ügyész, illetve a legfőbb ügyész adhat, míg a legfőbb ügyész nem utasítható.

E törvény alapján megvalósult az ügyészség teljes szervezeti egységessége, mivel a katonai ügyészségek megszűntével a katonai ügyészek – jogállásukat megtartva – betagozódtak az ügyészi szervezetbe, melynek következményeként a katonai büntetőeljárásra tartozó ügyek mellett más ügyek felderítésében, nyomozásának felügyeletében, vádképviseletében is részt vesznek.

Az Ütv. az alaptövényi előírás alapján a büntetőigény érvényesítését illetően a már korábban is ténylegesen ellátott feladatok szerint határozza meg a büntetőjogi feladatokat, kiemelve, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénnyel összhangban az ügyész a közvádló. De nem részletezi a nyomozásfelügyelet és a vádelőkészítés, valamint a bíróságok előtti ügyészi tevékenység szabályait, mert ezeket a büntetőeljárási törvény tételesen tartalmazza.

Részletesebb az ügyészre vonatkozó büntetés-végrehajtási szabályozás, mivel az Ütv. pontosan rögzíti azokat a területeket, amelyekre e szakterületi tevékenység kiterjed. Eszerint az ügyész bármely időpontban és helyen ellenőrizheti a törvényekben meghatározott joghátrányok és jogkorlátozások végrehajtásának, a fogvatartottakkal való bánásmódnak a törvényességét, a végrehajtás alatt állók jogvédelmére vonatkozó rendelkezések érvényesülését, továbbá ennek megfelelően jár el az utógondozás és a bűnügyi nyilvántartás vonatkozásában is.

Az Ütv. újrafogalmazta az ügyészség nem büntetőjogi feladatait, amelynek keretében az igazságszolgáltatás közreműködőjeként – törvényben biztosított perindítási, fellépési jogával – gyakorolja közjogi hatáskörét. Ennek során a közérdek fokozott érvényesítését, s ennek részeként a jogvédelmet tekinti meghatározó sajátosságának. Változást jelent a korábbiakhoz képest, hogy az ügyészség a jövőben nem általános panaszfórum, hanem csak az ügy érdemére kiható, az érintett jogviszony alapjait érintő törvénysértés esetén jár el. A közérdekvédelmi feladatok ellátásához szükséges jogi eszközöket részben az Ütv., másrészt külön törvények határozzák meg.

Az Üjt., mint az új jogállási törvény fenntartotta azt a hagyományos magyar megoldást, miszerint a bírákra és az ügyészekre vonatkozó szabályozás alapvetően azonos: így a bírósági és ügyészségi dolgozók munkajogi helyzete lényegében (a javadalmazásra, a munkavégzésre, az előmenetelre, a szabadságra, a jubileumi jutalomra és más munkajogi kérdésekre vonatkozóan) ugyanolyan.

E törvény részletesen tartalmazza az ügyészségi testületekre, az ügyészségi szolgálati viszony létesítésére és a vezetői megbízásra, illetve megszűnésükre, az összeférhetetlenségre, a minősítésre, a munkavégzésre és a javadalmazásra, a pihenőidőre, a fegyelmi és a kártérítési felelősségre, a jogviták elintézésének rendjére vonatkozó szabályokat. Kiemelendő, hogy az Üjt. megőrizte az elmúlt évtizedekben kialakult megoldást, mely szerint az ügyész köteles a legfőbb ügyész, illetőleg a felettes ügyész utasításának eleget tenni, de azt az ügyész kívánságára írásba kell foglalni. Az ügyész köteles az utasítás végrehajtását megtagadni, ha annak teljesítésével bűncselekményt, illetőleg szabálysértést valósítana meg, illetőleg megtagadhatja az utasítás végrehajtását, ha annak teljesítése az életét, az egészségét vagy testi épségét közvetlenül és súlyosan veszélyeztetné. Ha az ügyész az utasítást jogszabállyal vagy jogi meggyőződésével nem tartja összeegyeztethetőnek, az ügy elintézése alól mentesítését kérheti írásban, jogi álláspontját kifejtve. Az ilyen kérelem teljesítése nem tagadható meg; az ügy elintézését ez esetben más ügyészre kell bízni, vagy azt a felettes ügyész saját hatáskörébe vonhatja. E szabályok, bár az ügyészség centrális irányítása nem változott, mind az ügyészi önállóság növelését, mind az ügyek intézésének színvonalát biztosítják.

Jelenleg a Legfőbb Ügyészség irányítása alá öt fellebbviteli főügyészség, 21 (a fővárosi, 19 megyei és a központi nyomozó) főügyészség tartozik, míg a fővárosban és a megyékben összesen 137 helyi ügyészség működik.

Az ügyészi szervezethez tartozik – de nem ügyészi szerv – az ügyészség tudományos és kutató szerve: az Országos Kriminológiai Intézet. Eredetileg az Intézet keretében kezdte meg működését 2006. január 1-jén a Magyar Ügyészképző Központ, amely az ügyészségi fogalmazók képzésében és a jogi szakvizsgára való felkészítésében működik közre, irányítja az ügyészi hivatásra felkészítő képzést, szervezi a vizsgákat, szakmai-módszertani továbbképzést tart az oktatásban közreműködő ügyészek számára, továbbá oktatást segítő tankönyveket, jegyzeteket ad ki, tudományos publikációkat jelentet meg.

*

A magyar ügyészség majd’ másfélszázados működése során Kozma Sándornak 1872-ben írt gondolatai mindenkor iránytűként szolgálhattak, s a jelenben is irányadók a hivatás számára: eszerint az ügyész “az állam igazságszolgáltatásának oly önálló közege, tényezője, mely közvetlen az államtól nyert felhatalmazása folytán, amidőn a bűnt és a bűnöst üldözőbe veszi, függetlenül, egyedül az anyagi igazság érdekében küzd”. Az ügyész “nem peres fél, aki ellenesén minden áron diadalmaskodni akar, hanem közege azon erkölcsi hatalomnak, amely igazságot kutat és követel”.

Dr. Nánási László