1848-as refor­mok – orszá­gos közvádlók

Deák Ferenc igazságügy-miniszter 1848-ban elvá­lasz­tot­ta a jog­ügy­igaz­ga­tó bün­te­tő­jo­gi és pénz­ügyi igaz­ga­tá­si, kép­vi­se­le­ti fel­ada­ta­it. Deák orszá­gos köz­vád­ló­kat neve­zett ki, és a tör­vény­ha­tó­sá­gok tisz­ti ügyé­sze­i­nek elő­ír­ta a köz­vád­lók segí­té­sét. A köz­vád­ló fel­ada­ta az álla­mi bün­te­tő igé­nyé­nek az érvé­nye­sí­té­se volt. Az Orszá­gos Hon­vé­del­mi Bizott­mány 1849 feb­ru­ár­já­ban lét­re­hoz­ta a rög­tön­íté­lő bíró­sá­go­kat, ame­lyek mel­lett a kor­mány által kine­ve­zett és annak alá­ren­delt köz­vád­lók jár­tak el. Ők az eljá­rás során köz­re­mű­köd­tek a tör­tén­tek utó­la­gos meg­ál­la­pí­tá­sá­ban, majd a bizo­nyí­tás befe­jez­té­vel nyi­lat­koz­tak a vád­ról. 1849 máju­sá­ban az Igaz­ság­ügyi Minisz­té­ri­u­mon belül fel­ál­lí­tot­ták az “álla­dal­mi ügyé­szi osz­tályt”, az állam érde­ke­it sértő bűn­cse­lek­mé­nyek miat­ti eljárásokra.

A sza­bad­ság­harc leve­ré­se után – fran­cia min­tá­jú államügyészség

A sza­bad­ság­harc leve­ré­se után az Habs­burg Biro­da­lom­ba tagolt ország­ban meg­kez­dő­dött a jog­rend­szer moder­ni­zá­ci­ó­ja. Az új intéz­mé­nyek közé tar­to­zott az állam­ügyész­ség is, amely fran­cia minta alap­ján a 19. szá­zad köze­pé­re egész Euró­pá­ban elter­jedt. Az euró­pai jogi gon­dol­ko­dás­ban kiala­kult az a fel­fo­gás, hogy a bűn­cse­lek­mé­nyek a tár­sa­da­lom egé­szét, így a köz­ér­de­ket kép­vi­se­lő álla­mot sér­tik. Az állam­nak ezért joga van fel­lép­ni az elkö­ve­tők­kel szem­ben, a meg­sér­tett jog­rend nevé­ben, a tör­vé­nyek érvé­nye­sí­té­sé­ért. A napó­le­o­ni jog­al­ko­tás az állam­ügyész­sé­get a “tör­vé­nyek őre­ként”, a kor­mány­ha­ta­lom esz­kö­ze­ként for­máz­ta meg. Sok jog­kör­rel ruház­ta fel a bün­te­tő és pol­gá­ri jog­szol­gál­ta­tás­ban, a bíró­sá­gok és más szer­vek, sze­mé­lyek fel­ügye­le­té­ben. 1849-ben az állam­ügyész­sé­get – mint az igazságügy-miniszternek alá­ren­delt szer­ve­ze­tet – a Habs­burg Biro­da­lom­ban is e fel­fo­gás­nak meg­fe­le­lő­en hoz­ták létre. Az állam­ügyé­szek köz­re­mű­köd­tek a bün­te­tő, pol­gá­ri és fegyel­mi eljárásokban.

1860-as Októ­be­ri Dip­lo­ma meg­hoz­ta a hagyo­má­nyos magyar alkot­má­nyos­ság rész­le­ges hely­re­ál­lí­tá­sát. Ennek nyo­mán meg­szün­tet­ték az állam­ügyész­ség szer­ve­ze­tét és néhány évig a koráb­bi magyar meg­ol­dá­sok működ­tek tovább.

A kiegye­zés után – a modern állam igaz­ság­szol­gál­ta­tá­sá­nak lét­re­jöt­te – kirá­lyi ügyészség

Az 1867-es kiegye­zés után kez­dő­dött meg a pol­gá­ri állam­szer­ve­zet kiépí­té­se. A modern állam jog­rend­sze­re és igaz­ság­szol­gál­ta­tá­sa meg­te­rem­té­sé­nek szem­pont­já­ból alap­ve­tő jelen­tő­sé­gű volt 1869-ben azon tör­vény­cikk, amely álla­mo­sí­tot­ta a bírás­ko­dást, és elvá­lasz­tot­ta egy­más­tól az igaz­ság­szol­gál­ta­tást és a közigazgatást.

Az igaz­ság­szol­gál­ta­tást ren­de­ző tör­vé­nyek sorá­ban szü­le­tett meg az 1871: XXXIII. tör­vény­cikk a kirá­lyi ügyész­ség­ről. Ennek indo­ko­lá­sa leszö­gez­te, hogy “oly közeg­nek fel­ál­lí­tá­sa, mely a köz­vá­dat kép­vi­sel­je, múl­ha­tat­la­nul szük­sé­ges”. Elen­ged­he­tet­len, hogy “a bíró, köz­vád­ló és védő külön ter­mé­sze­tű teen­dői elvá­lasz­tas­sa­nak és egy­más­tól füg­get­len köze­gek­re bízas­sa­nak”. A köz­vád­ló pedig “csak az állam köze­ge lehet, mivel a bün­te­tő tör­vé­nyek áthá­gói magát a jog­ren­det és így az összes tár­sa­dal­mat is sér­tik”. Az ügyész­ség fő teen­dő­je­ként hatá­roz­ták meg, hogy “a jog­rend­nek a bün­te­tő tör­vé­nyek­ben meg­ha­tá­ro­zott meg­sér­té­se ese­te­i­ben a tör­vény alkal­ma­zá­sa irán­ti eljá­rást megindítsa”.

A kirá­lyi ügyész­sé­get – a kor euró­pai meg­ol­dá­sá­nak meg­fe­le­lő­en – az igazságügy-miniszternek alá­ren­del­ten szer­vez­ték meg. A javas­lat ország­gyű­lé­si vitá­ja során érvek és ellen­ér­vek csa­táz­tak e kér­dés­ben, de végül – szo­ros sza­va­za­ti aránnyal – a kor­mány­zat által java­solt meg­ol­dás való­sult meg.

A sze­mély­ze­ti és tár­gyi fel­té­te­lek biz­to­sí­tá­sa után, 1872. janu­ár 1-jén lép­tek hatály­ba az igaz­ság­ügyi szer­ve­ze­ti tör­vé­nyek. E napon az új álla­mi bíró­sá­gok és ügyész­sé­gek ünne­pé­lyes kere­tek között kezd­ték meg a műkö­dé­sü­ket. Az ünnep­sé­gek fény­pont­ja az eskü leté­te­le volt. Ennek szö­ve­ge rend­sze­re­ken keresz­tül lénye­gi­leg vál­to­zat­lan maradt. Egye­dül a kezdő sorok vál­toz­tak, mivel – a poli­ti­kai, alkot­mány­jo­gi hely­zet­nek meg­fe­le­lő­en – hol a király­ra, a köz­tár­sa­ság­ra, a kor­mány­zó­ra, hol a nép­köz­tár­sa­ság­ra kel­lett esküd­ni. Az ügyész hiva­tá­sát ille­tő­en meg­fo­gad­ta, hogy: “A tör­vé­nye­ket és ren­de­le­te­ket meg­tar­tom, a hiva­ta­li tit­kot sen­ki­nek fel nem fede­zem. Elöl­já­ró­im iránt enge­del­mes­ség­gel visel­te­tem, a hiva­ta­los meg­ha­gyá­so­kat lel­ki­is­me­re­te­sen tel­je­sí­tem, tisz­tem­ben pon­to­san, híven és seré­nyen eljá­rok, a reám bízott ügyek­ben fél­re­te­vén min­den­ne­mű mel­lék­te­kin­te­tet, gyű­lö­le­tet, félel­met vagy ked­ve­zést, egye­dül a tör­vé­nyes igaz­sá­got tar­tan­dom sze­me­im előtt”.

Az ügyész­ség műkö­dé­sé­nek kiala­kí­tá­sá­ban elévül­he­tet­len érde­mei van­nak az első főügyész­nek, Kozma Sán­dor­nak, aki negyed­szá­za­dos mun­kás­sá­gá­val meg­be­csü­lést és ran­got szer­zett a szervezetnek.

A kirá­lyi ügyész­ség két­szin­tű szer­ve­zet volt: ere­de­ti­leg 2, 1890-től 5, 1900-tól pedig 11 főügyész­sé­gi kerü­let léte­zett, az íté­lő­táb­lák mel­lett. Ezt a szer­ve­ze­ti beosz­tást az I. világ­há­bo­rú utáni átren­de­zés vál­toz­tat­ta meg. A tri­a­no­ni terü­le­ten 5, majd a terület-visszacsatolások ered­mé­nye­ként 9 főügyész­sé­gi kerü­let műkö­dött. A szer­ve­zet alap­egy­sé­ge­it a tör­vény­szé­kek mel­let­ti ügyész­sé­gek alkot­ták, ame­lyek száma pénz­ügyi okok­ból vagy az ország terü­le­té­nek vál­to­zá­sai miatt vál­ta­ko­zott. Az ügyész­sé­gi alkal­ma­zot­tak a főügyész­nek vol­tak alá­ren­del­ve. A főügyész műkö­dé­se során álta­lá­nos és egye­di uta­sí­tá­so­kat bocsá­tott ki. A főügyé­szek felett az igazságügy-miniszter ren­del­ke­zett, s a minisz­té­ri­um végez­te a szer­ve­zet külső irányítását.

Az ügyé­szek jog­ál­lá­sát, szol­gá­la­ti viszo­nyát az 1871-es tör­vény hatá­roz­ta meg, amely – néhány önál­ló elő­írás mel­lett – kiter­jesz­tet­te rájuk a bírák­ra vonat­ko­zó ren­del­ke­zé­se­ket. A két pálya között szok­vá­nyos volt az átjárás.

A kirá­lyi ügyész­ség­nek a tör­vény a bűn­vá­di és fegyel­mi ügyek­ben adott hatás­kö­rö­ket, továb­bá fel­ru­ház­ta a bíró­sá­gi bör­tö­nök felet­ti fel­ügye­let ellá­tá­sá­val. Eljá­rá­si sza­bá­lyok hiá­nyá­ban, hosszú időn keresz­tül az 1871-es tör­vény ren­del­ke­zé­sei, az igazságügy-miniszter vagy a főügyész által kiadott uta­sí­tá­sok, állás­fog­la­lá­sok és a bíró­sá­gi gya­kor­lat ala­kí­tot­ta a hatás­kört. Az ország erdé­lyi részén az 1853-as oszt­rák bün­te­tő per­rend­tar­tás maradt hatályban.

A dua­liz­mus idő­sza­ká­ban folya­ma­to­san bővült a kirá­lyi ügyész­ség jog­kö­re.
Része­se lett az ügy­vé­dek, köz­jegy­zők, a köz­sé­gi és tör­vény­ha­tó­sá­gi tiszt­vi­se­lők elle­ni fegyel­mi eljá­rá­sok­nak, részt vett az erdei kihá­gá­sok­ra ille­té­kes másod­fo­kú ható­ság eljá­rá­sá­ban, fel­ügye­le­ti jogot kapott a köz­jegy­zői tevé­keny­ség zálo­gá­ul szol­gá­ló biz­to­sí­ték felett, a csőd­el­já­rás­ban meg­te­kint­het­te az ira­to­kat, vala­mint tagja lett a tör­vény­ha­tó­sá­gok köz­igaz­ga­tá­si bizott­sá­ga­i­nak. A házas­sá­gi jog­ról szóló, majd a pol­gá­ri per­rend­tar­tást ren­de­ző tör­vény alap­ján némely pol­gá­ri peres eljá­rás­ban is közreműködhetett.

A kor­szak nagy jog­al­ko­tá­si műve, az 1896-os Bűn­vá­di per­rend­tar­tás alap­ve­tő­en befo­lyá­sol­ta az ügyész­ség szer­ve­ze­tét és fel­ada­ta­it. Ennek meg­al­ko­tá­sá­ban köz­re­mű­köd­tek az ügyé­szi szer­ve­zet kivá­ló, jog­tu­dós­ként is kima­gas­lót alko­tó tag­jai. A kódex a vád­rend­szer elvén épült, így ez szük­sé­ges­sé tette a négy­szin­tű bíró­sá­gi szer­ve­zet vala­mennyi fokán az ügyé­szi köz­re­mű­kö­dést. Ennek ered­mé­nye­ként a járás­bí­ró­sá­gok mel­lett fel­tűn­tek az ügyész­sé­gi meg­bí­zot­tak – aki­ket díja­zás elle­né­ben, álta­lá­ban az ügy­vé­dek közül, meg­ha­tá­ro­zott időre jelölt ki az igazságügy-miniszter – a köz­vád­lói fel­ada­tok ellátására.

A Bűn­vá­di per­rend­tar­tás 1900. janu­ár 1-jei hatály­ba lépé­sé­vel kez­de­tét vette a kirá­lyi ügyész­ség klasszi­kus kor­sza­ka. Az ország egész terü­le­tén egy­sé­ges sza­bá­lyok alap­ján, egy tel­je­sen kiépí­tett vád­ha­tó­ság műkö­dött. A kódex sze­rint az ügyész ren­del­te el és irá­nyí­tot­ta a nyo­mo­zást. A rend­őri ható­sá­go­kat uta­sí­tot­ta, a vég­re­haj­tást ellen­őriz­te. Ő szün­tet­te meg vagy fejez­te be a nyo­mo­zást. Vádat emelt, de annak kép­vi­se­le­tét meg is tagad­hat­ta, a vádat meg­vál­toz­tat­hat­ta, elejt­het­te. A jelen­lé­te nél­kül nem lehe­tett tár­gya­lást tar­ta­ni, a bíró­ság dön­té­sei ellen pedig jog­or­vos­lat­tal élhetett.

Ekkor kezd­te meg műkö­dé­sét a Kúria mel­lett a koro­na­ügyész is, aki sajá­tos hely­zet­ben volt. Ő volt a leg­ma­ga­sabb rangú ügyész, de még­sem volt tagja a szer­ve­zet­nek. A bíró­ság­tól füg­get­len koro­na­ügyész­nek nem volt fel­ügye­le­ti, uta­sí­tá­si joga az ügyész­sé­gek­kel kap­cso­lat­ban. A koro­na­ügyész – leg­fon­to­sabb hatás­kö­re sze­rint – a jog­egy­ség érde­ké­ben, bár­mely bün­te­tő vagy pol­gá­ri bíró­ság jog­erős dön­té­se ellen per­or­vos­lat­tal élhe­tett a Kúri­á­nál. 1926-tól a koro­na­ügyészt az Ország­gyű­lés Fel­ső­há­zá­nak tag­já­vá tet­ték. A koro­na­ügyé­szi tisz­tet több alka­lom­mal a magyar bün­te­tő jog­tu­do­mány kima­gas­ló alak­jai – Var­gha Ferenc, Fin­key Ferenc – töl­töt­ték be.

Az I. világ­há­bo­rú alatt bővült az ügyész­ség hatás­kö­re. A kor­mány uta­sí­tá­sai sze­rint ellát­ta a saj­tó­cen­zú­ra fel­ada­ta­it, továb­bá önál­ló­an is nyo­moz­ha­tott a gyor­sí­tott bűn­vá­di sza­bá­lyok alapján.

A két világ­há­bo­rú között – zava­ros idők, a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sa, a kirá­lyi ügyész­ség vége

Az 1918 őszén kiki­ál­tott Nép­köz­tár­sa­ság nem hozott tar­tal­mi vál­to­zá­so­kat az igaz­ság­ügyi szer­ve­zet­ben, de a for­mák átala­kul­tak. A tör­vény­szé­kek mel­lett állam­ügyész­sé­gek, az íté­lő­táb­lák­nál főál­lam­ügyész­sé­gek, a Kúri­á­nál pedig Leg­főbb Állam­ügyész­ség működött.

1919 tava­szán a Tanács­köz­tár­sa­ság – néhány sze­mé­lyi vál­to­zás kivé­te­lé­vel – nem érin­tet­te az állam­ügyé­szi szer­ve­ket, ame­lyek – a szü­ne­te­lő tár­gya­lá­sok kivé­te­lé­vel – ellát­ták koráb­bi teen­dő­i­ket. A bün­te­tő­el­já­rás terén azon­ban a hatás­kö­rü­ket meg kel­lett osz­ta­ni­uk a for­ra­dal­mi tör­vény­szé­kek vád­biz­to­sa­i­val. A bün­te­tő inté­ze­tek fenn­tar­tá­sa és veze­té­se viszont tovább­ra is rájuk hárult.

A jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sá­val, 1920-tól ismét kirá­lyi ügyész­ség néven műkö­dött a szer­ve­zet. A zava­ros idők­ben meg­nö­ve­ke­dett bűnö­zés és a gyor­sabb eljá­rás köve­tel­mé­nyé­nek ered­mé­nye­ként egy­sze­rű­söd­tek az eljá­rá­si sza­bá­lyok. 1921-től a főügyész hoz­zá­já­ru­lá­sá­val az ügyész meg­szün­tet­het­te a nyo­mo­zást a cse­kély jelen­tő­sé­gű cse­lek­mé­nyek miatt, ha a ter­helt egyé­ni­sé­gé­ből, élet­vi­szo­nya­i­ból, a sére­lem jóvá­té­te­lé­re irá­nyu­ló törek­vé­sé­ből ala­po­san fel­te­he­tő volt, hogy nem fog újabb bűn­cse­lek­ményt elkö­vet­ni. Ugyan­ek­kor­tól nyo­mo­zá­si tevé­keny­ség­re is fel­jo­go­sí­tot­ták az ügyész­sé­get, mely­nek ellen­őr­zé­se a bíró­ság vád­ta­ná­csá­nak a fel­ada­ta lett.

Az újabb nagy hábo­rú elő­sze­le a har­min­cas évek végé­nek jog­al­ko­tá­sá­ban is meg­je­lent. Az ekkor alko­tott jog­sza­bá­lyok befo­lyá­sol­ták az igaz­ság­ügyi szer­ve­ze­tet is, így 1939-ben meg­tör­tént a bíró­sá­gok, ügyész­sé­gek faji alapú meg­tisz­tí­tá­sa. A II. világ­há­bo­rú egy­más után szül­te a kor­lá­to­zó sza­bá­lyo­kat, ame­lyek betar­tá­sát a bün­te­tő­jog útján kíván­ta biz­to­sí­ta­ni a hata­lom. Ezen idő­szak ügyész­sé­gi ira­tai között árdrá­gí­tás, közel­lá­tás veszé­lyez­te­té­se, hon­vé­del­mi köte­le­zett­ség elle­ni, til­tott saj­tó­ter­mék tar­tá­sa, rém­hír­ter­jesz­tés, faj­gya­lá­zás miat­ti eljá­rá­sok­kal talál­koz­ha­tunk. Ezek­ben az évek­ben egy külön ügyé­szi szerv is műkö­dött, a köz­élet tisz­ta­sá­ga elle­ni bűn­cse­lek­mé­nyek­kel szem­be­ni fel­lé­pés érdekében.

Az 1944/45. év a kirá­lyi ügyész­ség végét jelen­tet­te, mivel össze­om­lott az a hata­lom, mely­nek szer­ve­ként műkö­dött. De az ügyé­szek álta­lá­ban a helyü­kön marad­tak, vagy a mene­kü­lés, kite­le­pí­tés után vissza­tér­tek, és az újon­nan ala­kult kor­mány ható­sá­ga­ként, mint állam­ügyész­ség foly­tat­ták a munkájukat.

1945 után – az állam­szer­ve­zet és a jog­rend­szer szov­jet min­tá­jú átalakítása

Az un. koa­lí­ci­ós idő­szak­ban mind szer­ve­ze­ti, mind eljá­rá­si szem­pont­ból hely­re­állt a koráb­bi magyar igaz­ság­ügyi szer­ve­zet. Az állam­ügyész­ség tovább­ra is az Igaz­ság­ügyi Minisz­té­ri­um irá­nyí­tá­sa alatt állt. Ezzel pár­hu­za­mo­san ugyan­ak­kor fel­ál­lí­tot­ták a nép­ügyész­sé­ge­ket, ame­lyek fel­ada­ta a hábo­rús és nép­el­le­nes bűn­cse­lek­mé­nyek miat­ti eljá­rás volt. E szer­ve­zet – 1950-ig, a nép­bí­rás­ko­dás meg­szün­te­té­sé­ig – ugyan­csak az igazságügy-miniszter fel­ügye­le­te alatt műkö­dött, ahol gyak­ran az állam­ügyé­szek lát­ták el a vád­lói teendőket.

1945-öt köve­tő­en az álla­mi szer­vek veze­té­se túl­nyo­mó­részt az MKP, majd a kizá­ró­la­gos hatal­mat gya­kor­ló MDP kezé­be került. Ennek nyo­mán – kez­det­ben a sze­mé­lye­ken, majd a szer­ve­ze­tek átala­kí­tá­sán keresz­tül – meg­tör­tént az állam­szer­ve­zet és a jog­rend­szer szov­jet minta alap­ján való átala­kí­tá­sa. Ezzel egy­idő­ben lépé­sek tör­tén­tek az igaz­ság­ügyi appa­rá­tus tag­ja­i­nak kicse­ré­lé­sé­re is. Ezt szol­gál­ta az iga­zo­lá­si, majd az un. B lis­tá­zá­si eljárás.

Az 1949-ben kihir­de­tett Alkot­mánnyal for­má­li­san is meg­tör­tént az új állam­szer­ve­zet lét­re­ho­zá­sa. Ez az ügyész­sé­get ille­tő­en kimond­ta: a tör­vé­nyes­ség meg­tar­tá­sa felett az Ország­gyű­lés által válasz­tott és annak fele­lős leg­főbb ügyész őrkö­dik, aki veze­ti és irá­nyít­ja az ügyész­ség szer­ve­ze­tét. Ezt köve­tő­en több ren­del­ke­zés gyö­ke­re­sen átala­kí­tot­ta az igaz­ság­ügyi szer­ve­ze­tet. 1950-ben az új megye­be­osz­tás követ­kez­té­ben több tör­vény­szé­ket és állam­ügyész­sé­get meg­szün­tet­tek. Ugyan­ak­kor kiépí­tet­ték az új ügyész­sé­gi hie­rar­chi­át. Ennek kere­té­ben a járás­bí­ró­sá­gi köz­vád­ló intéz­ke­dé­sei ellen a megyén­ként szer­ve­zett állam­ügyész­ség­hez, míg annak dön­té­sei ellen a Leg­főbb Állam­ügyész­ség­hez utal­ta a pana­szok elbí­rá­lá­sát. Módo­sul­tak a bün­te­tő­el­já­rá­si sza­bá­lyok is, ame­lyek kiha­tot­tak az állam­ügyész­ség hatás­kö­ré­re. A vizs­gá­ló­bí­ró intéz­mé­nyét meg­szün­tet­ték és a fel­ada­ta­it az állam­ügyész­re ruházták.

A párt­ha­tá­ro­za­tok­nak meg­fe­lel­ve, az Igaz­ság­ügyi Minisz­té­ri­um Bün­te­tő­jo­gi és Állam­ügyész­sé­gi Főosz­tá­lya ezek­ben az évek­ben soro­zat­ban bocsá­tot­ta ki az uta­sí­tá­so­kat, irány­mu­ta­tá­so­kat, tájé­koz­ta­tá­so­kat az aktu­á­lis jog­po­li­ti­kai fel­ada­tok­ról, a kívá­na­tos eljá­rá­sok­ról, bün­te­té­sek­ről, pél­dá­ul a disszi­dá­lá­si, a feke­te­vá­gá­sos, vagy a mag­zat­el­haj­tá­sos ügyekben.

1953-ban sor került az Alkot­mány­nak meg­fe­le­lő ügyé­szi szer­ve­zet lét­re­ho­zá­sá­ra. Az Ország­gyű­lés júli­us 4-én meg­vá­lasz­tot­ta a leg­főbb ügyészt, majd sor került a Leg­főbb Ügyész­ség fel­ál­lí­tá­sá­ra. Kiala­kí­tot­ták az új hie­rar­chi­kus szer­ke­ze­tet, mely alap­ján az orszá­gos főha­tó­ság alatt a megyei, míg helyi szin­ten a váro­si, járá­si, fővá­ro­si kerü­le­ti ügyész­sé­gek ala­kul­tak. Az addig külön­ál­ló kato­nai ügyé­sze­ket a szer­ve­zet­be integ­rál­ták, a leg­főbb ügyész egyik helyet­te­se­ként műkö­dő kato­nai főügyész irá­nyí­tá­sa alatt. Néhány évig a köz­le­ke­dés­sel kap­cso­la­tos fel­ada­tok ellá­tá­sá­ra – külön szer­ve­ze­ti egy­ség­ként – köz­le­ke­dé­si ügyész­sé­gek is működ­tek. Az ügyész­ség köte­les­sé­gé­vé tet­ték a bün­te­tő­el­já­rás és a bün­te­tés vég­re­haj­tá­sa tör­vé­nyes­sé­gé­nek fel­ügye­le­tét. Új fel­adat­kört jelen­tett a minisz­té­ri­u­mok, a helyi állam­ha­tal­mi, állam­igaz­ga­tá­si szer­vek által kiadott ren­del­ke­zé­sek, hatá­ro­za­tok, uta­sí­tá­sok, intéz­ke­dé­sek tör­vé­nyes­sé­gé­nek fel­ügye­le­te. Az ügyész jogot kapott arra is, hogy – a csak sze­mé­lye­sen érvé­nye­sít­he­tő jog kivé­te­lé­vel – bár­mely pol­gá­ri pert meg­in­dít­son, illet­ve bár­mely eljá­rás­ban, annak bár­mely sza­ka­szá­ban s bár­mely fél érde­ké­ben fellépjen.

Az 1956-os for­ra­da­lom ide­jén az ügyész­sé­ge­ken is meg­ala­kul­tak a for­ra­dal­mi bizott­sá­gok, ame­lyek tevé­keny részt­ve­vő­i­nek sorsa a leve­rés után a meg­hur­col­ta­tás lett.

Az ügyész­ség éle­tét alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­ta az a vál­to­zás, amely – az addi­gi kor­sza­kot lezár­va, a kiala­kult alkot­má­nyos, szer­ve­ze­ti és eljá­rá­si sza­bá­lyo­zás meg­tar­tá­sá­val – 1989. októ­ber 23-án lét­re­hoz­ta a Magyar Köz­tár­sa­ság Ügyészségét.

A rend­szer­vál­tás után

A rend­szer­vál­tás után több­ször fel­me­rült az ügyész­ség alkot­má­nyos hely­ze­te meg­vál­toz­ta­tá­sá­nak az igé­nye. Több javas­lat arra irá­nyult, hogy az ügyész­sé­get helyez­zék az igazságügy-miniszter fel­ügye­le­te alá, de kizár­va azt, hogy a minisz­ter uta­sí­tást adhas­son nyo­mo­zás meg­szün­te­té­sé­re vagy a vád­eme­lés­től való elte­kin­tés­re. E ter­ve­ze­tek elfo­ga­dá­sá­ra végül nem került sor.

Az ezred­for­du­lót köve­tő­en ala­kult ki az igaz­ság­szol­gál­ta­tás jelen­le­gi szer­ve­ze­te. 2003-ban ismét lét­re­jöt­tek az íté­lő­táb­lák és a fel­lebb­vi­te­li főügyész­sé­gek.

Az ügyész­ség alap­ve­tő teen­dő­je – a köz­vád­lói fel­ada­tok ellá­tá­sa – mel­lett, 2003-tól az ügyész­sé­gi nyo­mo­zás is nyo­ma­té­kos sze­re­pet kapott. 2006-ban az Ország­gyű­lés lét­re­hoz­ta a Köz­pon­ti Nyo­mo­zó Főügyész­sé­get, továb­bá lét­re­jöt­tek megyei (fővá­ro­si) ille­té­kes­ség­gel eljá­ró nyo­mo­zó ügyészségek.

Az ügyé­szi szer­ve­zet szem­pont­já­ból kiemel­ke­dő volt az Alkot­mány­bí­ró­ság 3/2004. hatá­ro­za­ta, amely tisz­táz­ta azo­kat a kér­dé­se­ket, ame­lyek az ügyész­ség alkot­má­nyos hely­ze­té­vel, a leg­főbb ügyész sze­re­pé­vel össze­füg­gés­ben merül­tek fel. Az Alkot­mány­bí­ró­ság az ügyész­sé­get, mint álla­mi szer­ve­ze­tet a szé­le­sebb érte­lem­ben vett igaz­ság­szol­gál­ta­tás rend­sze­ré­ben helyez­te el, leszö­gez­ve, hogy a leg­főbb ügyész a neki alá­ren­delt szer­ve­zet­nek szak­mai és nem poli­ti­kai veze­tő­je. Így az Ország­gyű­lés felé fenn­ál­ló fele­lős­sé­ge csak a beszá­mo­lá­si, magyarázat- és válasz­adá­si, vala­mint meg­je­le­né­si köte­le­zett­sé­get, illet­ve az Alkot­mány­ban meg­ha­tá­ro­zott fel­ada­tai ellá­tá­sá­nak köte­le­zett­sé­gét fog­lal­ja magá­ban. A hatá­ro­zat sze­rint a leg­főbb ügyész fel­ada­tai ellá­tá­sa során hozott egye­di dön­té­sé­ért nem tar­to­zik poli­ti­kai fele­lős­ség­gel az Ország­gyű­lés­nek, így a hozzá inté­zett inter­pel­lá­ci­ó­ra adott vála­szá­nak el nem foga­dá­sa nem érin­ti köz­jo­gi hely­ze­tét, és ezért nem von­ha­tó fele­lős­ség­re. A hatá­ro­zat azt is leszö­gez­te, hogy a leg­főbb ügyész és az ügyész­ség nincs alá­ren­del­ve az Ország­gyű­lés­nek. A leg­főbb ügyész így sem köz­vet­le­nül, sem köz­vet­ve nem uta­sít­ha­tó vala­mely meg­ha­tá­ro­zott tar­tal­mú egye­di dön­tés meg­ho­za­ta­lá­ra vagy meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra. A leg­főbb ügyész alkot­mány­jo­gi érte­lem­ben vett poli­ti­kai fele­lős­ség­gel nem tar­to­zik a Par­la­ment­nek. Ebből követ­ke­ző­en az Ország­gyű­lés – a szak­mai vagy poli­ti­kai biza­lom meg­ren­dü­lé­se ese­tén – a leg­főbb ügyészt nem moz­dít­hat­ja el pozí­ci­ó­já­ból. Az Ország­gyű­lés az ügyész­ség tevé­keny­sé­gét az éves leg­főbb ügyé­szi beszá­mo­lón, illet­ve a leg­főbb ügyész­nek a kor­lá­to­zott válasz­adá­si köte­le­zett­sé­gén keresz­tül ellenőrzi.

Magyar­or­szág Euró­pai Uni­ó­hoz tör­tént 2004-es csat­la­ko­zá­sá­val a magyar ügyész­ség – nem­ze­ti jel­le­ge mel­lett – egy­ben uniós ügyész­ség­gé vált. A csat­la­ko­zás Magyar­or­szág­nak az Euro­just­ban való rész­vé­te­lét is lehe­tő­vé tette, ezál­tal a magyar ügyész­ség tel­jes jog­gal beil­lesz­ke­dett az EU bűn­ül­dö­zé­si rendszerébe.

Az ügyész­ség jog­ál­lá­sa és műkö­dé­se szem­pont­já­ból alap­ve­tő fon­tos­sá­gú Magyar­or­szág 2012. janu­ár 1-jén hatály­ba lépett Alap­tör­vé­nye. Ennek a szer­ve­zet­tel kap­cso­la­tos 29. cikke kimond­ja, hogy leg­főbb ügyész és az ügyész­ség az igaz­ság­szol­gál­ta­tás köz­re­mű­kö­dő­je­ként az állam bün­te­tő­igé­nyét érvé­nye­sí­ti. A leg­főbb ügyészt az ügyé­szek közül a köz­tár­sa­sá­gi elnök javas­la­tá­ra az Ország­gyű­lés választ­ja kilenc évre, mely­hez a kép­vi­se­lők két­har­ma­dá­nak sza­va­za­ta szükséges.

Az Alap­tör­vény szab­ta kere­tek között, az ügyész­ség­re vonat­ko­zó új jog­sza­bá­lyo­kat is megalkották.

Az új jog­ál­lá­si tör­vény fenn­tar­tot­ta azt a hagyo­má­nyos magyar meg­ol­dást, misze­rint a bírák­ra és az ügyé­szek­re vonat­ko­zó sza­bá­lyo­zás alap­ve­tő­en azonos.

Ekkor való­sult meg az ügyész­ség tel­jes szer­ve­ze­ti egy­sé­ges­sé­ge, mivel a kato­nai ügyész­sé­gek meg­szűn­té­vel, a kato­nai ügyé­szek – jog­ál­lá­su­kat meg­tart­va – beta­go­zód­tak az ügyé­szi szer­ve­zet­be. Ennek ered­mé­nye­ként a kato­nai bün­te­tő­el­já­rás­ra tar­to­zó ügyek mel­lett más ügyek fel­de­rí­té­sé­ben, nyo­mo­zá­sá­nak fel­ügye­le­té­ben, vád­kép­vi­se­le­té­ben is részt vesznek.

Az ügyész köz­vád­lói fel­ada­tai mel­lett, a 2011-es tör­vény újra­fo­gal­maz­ta az ügyész­ség köz­jo­gi hatás­kö­rét. Ennek során a köz­ér­dek foko­zott érvé­nye­sí­té­sét, s ennek része­ként a jog­vé­del­met tekin­ti meg­ha­tá­ro­zó sajátosságának.

Jelen­leg a Leg­főbb Ügyész­ség irá­nyí­tá­sa alá öt fel­lebb­vi­te­li főügyész­ség, 21 főügyész­ség tar­to­zik, helyi ügyész­ség­ből pedig össze­sen 124 van. Az ügyész­sé­gi nyo­mo­zás 2019 óta a Köz­pon­ti Nyo­mo­zó Főügyész­ség­re koncentrálódik.

Az ügyé­szi szer­ve­zet­hez tar­to­zik – de nem ügyé­szi szerv – az ügyész­ség tudo­má­nyos és kuta­tó szer­ve: az Orszá­gos Kri­mi­no­ló­gi­ai Intézet.

A magyar ügyész­ség más­fél­szá­za­dos műkö­dé­se kap­csán Kozma Sán­dor 1872-ben írt gon­do­la­tai a mai napig irány­tű­ként szol­gál­nak. Esze­rint az ügyész “az állam igaz­ság­szol­gál­ta­tá­sá­nak oly önál­ló köze­ge, ténye­ző­je, mely köz­vet­len az állam­tól nyert fel­ha­tal­ma­zá­sa foly­tán, ami­dőn a bűnt és a bűnöst üldö­ző­be veszi, füg­get­le­nül, egye­dül az anya­gi igaz­ság érde­ké­ben küzd”. Az ügyész “nem peres fél, aki elle­ne­sén min­den áron dia­dal­mas­kod­ni akar, hanem köze­ge azon erköl­csi hata­lom­nak, amely igaz­sá­got kutat és követel”.

Az 1-3. és a 4-7. kép a Tolna Megyei Főügyész­ség szek­szár­di épü­le­té­ben, míg az utol­só három a buda­pes­ti Igaz­ság­ügyi Palo­tá­ban talál­ha­tó – az igaz­ság­szol­gál­ta­tás szim­bó­lu­ma­it kife­je­ző – épü­let­dí­sze­ket ábrázolja.

Az össze­fog­la­ló dr. Náná­si Lász­ló ügyész­ség tör­té­ne­tét fel­dol­go­zó tanul­má­nya­i­nak a fel­hasz­ná­lá­sá­val készült.