
Hogyan vezet egy életút a ’48-as forradalomtól a királyi főügyészi címig? Nem szokványos pálya a XIX. században sem, amit Kozma Sándor a modernkori magyar ügyészség alapítója bejárt. Mindössze 22 éves volt, amikor ügyvédi vizsgát tett, és politizálni kezdett, bár az ország ügyeiről biztosan szót ejtett már korábban is Pápán, a református kollégiumban barátaival, Petőfivel és Jókaival. Még egy éve sem volt ügyvéd, amikor 1848-ban Pozsonyban ő hirdette ki a bécsi forradalom hírét. A szabadságharcban a Bécs környéki és délvidéki csatákban vett részt, a megtorlások elől pedig Sörnyén, apja birtokán bujdokolt. Az osztrák hadseregbe csak azért nem sorozták be, mert édesapja lefizette a katonaorvost, aki szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította a fiút.
A kényszersorozás előli menekülés, és a forradalom bukása miatt érzett trauma feldolgozását jelzi, hogy 1853-ben – külön kérelemre – ismét ügyvédi vizsgát tett, immár német nyelven, s valóban megkezdte szakmai karrierjét. Előbb Marcaliban, majd Kaposvárott lett ügyvéd, főjegyző, de a politika ismét behálózta, 1861-től Deák-párti országgyűlési képvelőként is dolgozott. Azt persze nem mondhatjuk, hogy innen egyenes út vezetett a királyi főügyészi címig, de kevésbé kanyargós, mint húszas—harmincas éveinek története. 1867-ben, a kiegyezés évében kezdett az igazságügyi minisztériumban dolgozni, Horvát Boldizsár miniszterrel. Majd a Kúria polgári peres bírája, később a Királyi Ügyek Igazgatóságának igazgatója lett. Pályafutásának legfontosabb állomása, hogy Bittó József igazságügyi miniszter előterjesztése nyomán 1871. szeptember 18-án Ferenc József kinevezte a pesti királyi tábla mellé királyi főügyésznek, ami tulajdonképpen a Magyarország főügyésze címet jelentette. Ekkor látott hozzá ahhoz a nagy, rendszerszintű munkához, amelynek eredményeként „…..gyűlöletes hivatalát szeretetté tudta tenni” – ahogy kortásai jellemezték tevékenységét.
(Forrás: Dr. Nagy Károly: A koronaügyészek portréi in: Fejezetek az ügyészség 130 éves történetéből)