„ …aki a nemzetgyűlésekre, vagy a hírnökök hadbaszólítására a táborban nem jelenik meg, és elmaradásának okát nem adja, ketté hasíttassék, vagy szolgaságra taszíttassék.” – így rendelkezett a Csíki Székely Krónika a hadkötelezettséget megszegőkről. Nem csoda, hiszen a magyar katonai jog története, abból a korai szemléletből nőtt ki, hogy „minden ember katona”. Bár az évszázadok alatt sokat változott a katonasággal kapcsolatos jog, a hadkötelezettség megsértése mindvégig az egyik legsúlyosabb cselekménynek számított. Az ügyészség XXXI. tudományos, szakmai konferenciáján dr. Firkó Zsolt, a Kunszentmiklósi Járási Ügyészség ügyésze adott átfogó képet a magyar katonai büntető - és fegyelmi jog történetéről, különös tekintettel az ügyészség szerepére.
Az ország fegyveres erejét biztosító első kifejezetten katonai büntetőjogi norma Luxemburgi Zsigmond király 1435. évi törvénye, mely szerint a hadseregtől való távolmaradás vagy a szökés, ha nem is halálbüntetéssel, de teljes jószágvesztéssel jár. Ezután sorra jelentek meg a katonasággal és a katonáskodás szabályozásával összefüggő törvények, majd a XV. század végén először nevezték meg az önálló katonai bírói fórumot (curia militarist), mint egy jól körülhatárolható eljárási hatáskörrel és illetékességgel bíró szervezetet.
I.Rákóczi Ferenc a fegyelem megszilárdításával igyekezett hadseregét megerősíteni és az ónodi Országgyűlés által kiadott 1707-es katonai szabályzat meg is felelt ennek a kívánalomnak. Ez ugyanis nem csupán katonai büntetőtörvényként szolgált, hanem katonai szabályzatként is, és eljárási hatályát Magyarország „egész ármádiájára” kiterjesztette.
Ahogy a magyar királyság egyre inkább az osztrák császári intézményrendszer befolyása alá került, a katonai élet szabályozásában, eljárásaiban is a német szabályzatot kezdték használni, sokáig az szolgálta mintául, hagyományozódott át katona-nemzedékről nemzedékre egészen a XX. század közepéig.
